Miközben apja után sietett, mindig csak egy köpeny szélét, vagy egy kéz ujjait elkapva a fordulóknál, Revis nem figyelte merre halad. A folyosók kusza útvesztőjében hamar eltévedt, és már abban se volt biztos, hogy két emeletet lefelé, vagy felfelé haladt.
Mikor végül egy zöldellő kertbe érkezett, tudta, hogy ha erre is jött apja, már régóta nincs itt. Itt-ott elvétve ugyan a fű le volt taposva, de hogy kihez tartozott az adott lábnyom... Csalódottan csuklott össze egy tölgyfa alatt.
Innen nézve, és belenyugodva, hogy ma már nem látja ősét, volt ideje megszemlélni a kert furcsaságát. Értetlenül nézegette az élénkzöld, szinte életvidám növényzetet. Hiába simította végig testének fedetlen pontjait a sivító szél, az itteni élővilág erélyesen dacolt a tél hideg halálával.
Végül összeszedte magát és felállt, sétálgatni kezdett. Elment a kert széléig, és csodálkozva nézett le a mély szakadékba, ami az itt derékig érő várfal mögött tátongott. Megállapította, hogy innen bizony nem szívesen esne le, de a vad szépség és a végtelen szabadság kísértése így is megigézte.
- Látom neked sincs túl jó életösztönöd. - Szólt egy lágy, mégis egyenesen kihívó női hang mögüle.
Ahogy Revis megfordult, szó szerint olyan képet vágott, mint aki szellemet lát. Mert szellemet is látott.
Egy nyurga, alig tizenhat évesnek kinéző lány lebegett előtte kékes áttetszőségben. Ruhája a varázslónők szokásos földig érő viselete, tele rúnákkal és az ifjú számára kivehetetlen jelekkel. Jobb kezében vele egymagas botot tartott, tetejét művészien összefont, egymásba tekeredő ágak alkották. A bot valószínűleg az egyetlen kézzelfogható volt a jelenés közelében, ugyanis a fehér tiszafa teljes mértékben nélkülözött minden természetfelettinek tűnő jelet.
- Nem kell ennyire látványosan megrémülni. Ez az én kertem, ha nem tudnád! -világosította fel kissé sértetten Revist a szellem, majd bátortalanabbul hozzátette - legalábbis ebben az időben...
Persze a megszólított csak állt és bambán pislogott. Kilépett az otthoni fészek kellemes, biztonságos melegéből, és máris... máris szinte minden a nyakába szakad. Alig pár nappal tizen nyolcadik születés napja előtt elvették tőle a jövőjét, elvesztette a reményét, hogy maga irányíthatja az életét, ha kikerül a nagyvilágba, megverték, méghozzá elég alaposan, és most még ez is!
Szépen lassan leült a várfal tövébe, és fáradtan dörzsölte meg szemeit. Mikor ismét felnézett, továbbra is ugyan az a kísérteties lény levitált előtte unottan. Végül Revis csak rászánta magát, hogy megszólaljon.
- Öh... bo-bocsánat. Nem akartam zavarni, csak kerestem valakit... - nagyot nyelt és valahogy egyre inkább visszatért belé az erő. - Ki vagy?
A szellem örömmel pördült meg a tengelye körül, mint aki egy régi barátot lát viszont.
- Tudom, Revis, nem is tudod, mennyire tudom! És igen, a neved is tudom! A jövőd is, és a múltad is. Tudlak! - kuncogott, száját üres kezével takarta el. Ruhája ujja felcsúszott könyökéig, felfedve alkarján a kusza fekete jeleket, és ,ó borzalom, nem egy kegyetlen vágás nyomát is. A sebhelyeket fogas pengéjű fegyverrel okozhatták, a tépett szélek szabálytalan beforrása alapján legalábbis. Ahogy vendége elborzadt a látványra, a szellemlány gyorsan leengedte kezét. A bársonyos esésű anyag hamar elfedte a hegeket, és ahogy azok eltűntek szem elől, Revis azonnal elfelejtette mit látott. Pusztán benyomásai, érzései maradtak meg.
- Karitten vagyok, a kétkedők kertjének őre. Valaha persze én is ember voltam... de azok az idők elmúltak... - folytatta, de hangjában nem csendült megbánás, vagy szomorúság. - Furcsa, hogy te kerestél valakit, pedig téged is keresnek. És ha rám hallgatsz, jobban teszed, ha nem hagyod, hogy megtaláljanak! Legalábbis még nem. Emlékszel Szemre?
- Szem?
- Igen, a csuklyás fazon, akihez Kerallal mentél. Az itteniek a Rend fejének is nevezik.
- Azt hiszem - válaszolta tétovázva Revis és próbálta felidézni "vendéglátója" vonásait. Persze csak egy sötét árnyék ugrott be neki. - Mért?
- Mert őt kell elkerülnöd. És a talpnyalóit.
Az ifjú elgondolkozott a tanácson, miközben kényelmesebb pozícióba tornázta magát. Jó pár kérdés felmerült benne. Legelőször is ugyan mért kéne bíznia egy vadidegen szellemben? Mert nincs jobb választása... Na, meg persze az is megérne egy misét, hogy mit keres itt...
- De nem mindenki az ő talpnyalója itt? Végül is, ha ő a vezér, mindenki őt követi.
- Nem vagy rossz úton, de a kötelesség köteléke nem ugyan az, mint a hűség és az érdek alkotta lánc. Itt az a különbség, hogy ki melyikkel kapcsolódik a nagy hálóba, amit Szem kiépített maga köré. Amúgy nem rossz ember... nem nagyon. Más kérdés nem merült fel még benned? Valami sokkal fontosabb, valami sokkal értékesebb...
Bár csak egy egyszerű kérdést tett föl a lány, szinte csevegő hangnemben, mégis Revis jól érezhette a sürgetést egy határozott, célratörő kérdésért. Hogyne lett volna kérdése, elvégre egy idegen világba csöppent. Szinte legalábbis.
Vajon ki tartozik az "elkerülendő" csoporthoz? Gondolta magában, de nem mondta ki. Szerencsétlen elvesztegetése lett volna ez egy jó lehetőségnek.
- El kéne gondolkoznom valamin... - kezdte bizonytalanul, valami jelre várva a jelenéstől.
- Pontosan. Valamiről, ami körbevesz, és a részeddé válik, ha itt maradsz. Mégpedig itt maradsz, a rend tagjaival. - Elégedetten csillant meg a szellem kékes aurája. Revis kérdés nélkül kapott segítséget, és örült neki, hogy a szellem belement ebbe a fajta kérdezz-felelekbe. Persze azt nem értette, mért ez a nagy körülményeskedés, de nem mert rákérdezni.
- Tehát, ami a renddel kapcsolatos, méghozzá nagyon szorosan... - kezeit makacsul keresztbe tette maga előtt, ahogy elkezdte sejteni, mire megy ki a játék. A megfejtés viszont nem tetszett neki, sőt, egyenesen hasznavehetetlennek tartott.
- Egyenesen a gyökerekig, sőt, még azokon is túl nyúlik, amit keresel. - csalafinta mosoly, és ismét az az örömteli fordulat.
- Mért pont Bachetta?
Karitten elengedte a botját, ami magától megállt egyenesen, és elismerően tapsolt. Eddig csak egy ember jutott el idáig ilyen gyorsan.
- Látszik, hogy a vére vagy... légy ügyes, és gyors. Légy olyan, mint egy Bachetta! Jegyezd meg, amit itt tanultál, és használd!
Majd egy könnyed szél hátára ülve kacagva elsodródott. Egy ideig visszhangzott még hangja, és jelenléte is érezhető volt. "És gyere vissza!" zizegték még a növények levelei, majd várakozással teli, fagyos csend csatlakozott a téli levegő hűvöséhez.
Ám a nyugalom nem tartott sokáig, egy talpig feketébe öltözött alak bámult Revisre a kert bejáratából. Tekintete értetlen és zavarodott volt, tartása egyértelműen jelezte, hogy épp tartott valahová
Revis se éppen értelmesen nézett rá, de az ő arcvonásai főleg a másiké miatt torzultak el. Bátortalanul intett, mire végre a lefagyott lány is életre kelt. Közvetlen és barátságos mosolyt öltött, könnyeden fordult Revis felé.
Pillanatok alatt az ifjú előtt termett, és kezét nyújtotta, hogy fölrántsa a földről. Jókedve és segítőkészsége együttesen már-már gyanússá tette. Mondjuk ha mindenkit viselkedése alapján ítélne meg, hamar a paranoia áldozatává válhatna szerencsétlen fiú. Gondolatait bár nem tudta megfékezni, de igyekezett elméje egy távoli pontjába száműzni őket, és elfogadta a segítséget.
- Igencsak lazán vagy öltözve. Mi vezetett pont erre a jeges helyre? - kérdezte kiismerhetetlen hangszínnel az idegen.
- Apám, Vuton... talán ismered.
A lány sértődötten szólalt meg: - Ugyan, ki ne ismerné itt?! De ha valóban a fia vagy, gyere! - és már kézen is fogta Revist, mielőtt az felocsúdhatott volna. - Amúgy arra gondoltam, hogy a kertbe mi vezetett. De már mindegy is. - folytatta a beszélgetés fonalát ott, ahol abbahagyta.
Egy pillanatra kimentek a városba a nyílt ég alá, és ez volt az a pillanat, amikor a mindeddig csak szemlélődő Revis lecövekelt. Az egész helyzet egyre gyanúsabbá vált, és a szellem szavai vészharangokként kezdtek csengeni fejében.
- Mégis hova rángatsz? - kérdezte türelmetlenül, és nem volt hajlandó megmozdulni. Idegenvezetője csak fáradtan sóhajtott. Sejtette, hogy nem lesz egy könnyű party a frissen érkezett srác, nade hogy ennyire ideges legyen már az első alkalommal.
Szembefordult vele, és gyorsan kezdett hadarni.
- Coral vagyok. Már találkoztunk, már ismersz... felületesen legalábbis. Úgy gondoltam szívesen dőlnél le, vagy ha mást nem, legalább átöltöznél valami rendes ruhába. Így kicsit hideg lesz. Azután megmutatnám az étkezőt, és ha te is egyetértesz, megnézhetnéd hogy látták el a hátasod. Nekem utánna mennem kell, de lepasszolnálak egy havernak, aki viszont bemutatja hol vannak a főbb épületek, meg hasonlók. Jössz már végre?
A sürgetés, ami a lány hangjából hallatszott nem nyugtatta meg Revist, és továbbra is valami hátsó szándékot gyanított minden mögött, de nem volt ereje ellenkezni. Mindez túl jól hangzott, és legalább valamiféle tervvel szolgált a nap hátralévő részére. És ki tudja, talán egy szellem is tévedhet. Legalábbis ebben reménykedett, mikor önként elindult Coral után.
A bújócska kezdete
Mikor Revis felkelt, mindene meg volt. Nem feltétlen egyben, több helyen csak a kötések tartották össze, és úgy érezte, teste darabokra szakadt, de kétségtelenül minden porcikája a helyén volt. Érezte. Pokolian érezte.
Lassan megpróbált felkönyökölni. Irtózatos egy verést kapott, de már nem emlékezett rá mért. Pedig sokat beszélt ellenfeleivel. Nem csak üvöltöztek, beszélgettek… De az emlékek mind csak homályosak. Keral sem segített, sőt, ő meg se szólalt. Csak magába zárkózva támasztotta a falat, két kézzel, mintha el akart volna dőlni.
Mély levegőt vett, és felült. A légzés hirtelen komoly problémává vált, az oldala szúrt és vért köhögött fel. Ivott pár kortyot a mellette lévő szekrényre készített pohárból. Aztán csak bámult maga elé és próbálta kipislogni a homályosságot látótere széléről.
Leemelte lábát az ágyról és óvatosan felállt. Megszédült, de még támaszkodott, így stabilan állt. Elhúzta a bordó bársonyfüggönyt az ágy elől, és körbenézett a napfényes világosságban. Egy bükkfából készült asztalra gondosan végig kiteregették az őrök véres ruháit. A kék anyagon barnásvörös foltok díszelegtek, bár nem olyan sok és nem is olyan nagyok, mint amik Revis kötései alatt rejtőzhettek.
Egy szék támláján megtalálta ingét, és azonnal fel is kapta magára. Egy nagy terem közepén állt, a másik három sarokban is egy-egy bársonnyal elkerített ágy állt, az egyiken még mindig behúzva a vászon. Hirtelen meg értette, mért kellett levennie az ingét.
Visszament az ágyhoz és felkapkodta a szekrényre pakolt cuccait, majd elrendezte ágyát a két másik üres mintájára.
Mikor kiment a szobából egy kisebb helyiségbe érve meglátta a két üres ágy gazdáját. Az a két őr ült még kint, akikkel utoljára verekedett… és Keral. Az egyik felpattant, és leültette Revist a helyére, majd bajtársa kényelmes fotelének karfájára telepedett.
- Nem kéne még egyedül mászkálnod. Elég csúnyán helybenhagytunk…
- Jah, amúgy csak parancsot teljesítettünk. – vágott szavába a fotel eredeti “lakója” és kényelmetlenül kicsit arrébb húzódott.
- Na igen. És felsültünk… szóval a következő alkalommal valószínűleg együtt fognak laposra verni minket. De ne aggódj, legalább nem lesz ilyen ijesztő mint most. Egyedül. Társaságban könnyebb ám elviselni. Amúgy valószínű, hogy neked több köröd lesz… – Itt megállt, mivel barátja az oldalába vágta könyökét.
- Mindig ennyit beszél? – kérdezte Revis óvatosan.
- Attól tartok. – Bólintott a csendesebb őr. – Siller vagyok. Ő meg Kitses, a testvérem. Te pedig Revis. Valójában mindketten csak tanulók még, de volt egy kis... balhénk...
Revis a társalgás közben folyamatosan Keralt fürkészte. A férfi egy ideig állta tekintetét, majd félrenézett, és látványosan a diákokra koncentrált, mintha valami komolyabb jelentést várna az egyszerű szavaktól. Mintha egy célzást fejtegetne... Balhé?
- Mármint mi történt?
Kitses már szóra nyitotta volna a száját, feltehetőleg azért, hogy minden apró történésről részletesen beszámoljon, de bátyja megelőzte.
- Lényegtelen. Ami fontos az az, hogy most szabadidőnkben az őrség tagjaival posztolhatunk, büntetésből. Ami nekik feladat, nekünk is.
Percekig beszélgettek, főleg a rend életéről és szokásairól, szabályzatáról. Ugyanakkor rengeteg mindenről csak töredékesen esett szó, mert a testvérpárnak rendszerint Keralra vándorolt a pillantása, aki sokszor szúrós, feddő tekintettel válaszolt csak. Az persze nem derült ki, mire ez a nagy titkolózás. Amiről viszont egy szót sem tudott meg, az a név eredete. "Mért pont Bachetta?" tette fel a jogos kérdést, de a fiúk csak megvonták a vállukat, és ők maguk is kérdőn néztek a csapatvezetőre, aki azonban csak hallgatott.
Egyszer csak kicsapódott az ajtó, és megjelent Revis apja. Siller hihetetlen gyorsan felpattant, vigyázba vágta magát, de mire társa is feltápászkodott volna a karfáról, ahol ült, Vuton bevágta az ajtót. Nem is köszönt, nem is intett, minden, ami utána maradt azaz egyszerű, értetlenkedő légkör volt. Fia bocsánatot kért, majd távozott a társaságból és egígérte, mindenképp folytatják ezt a beszélgetést...
Folyt köv... :)
Lassan megpróbált felkönyökölni. Irtózatos egy verést kapott, de már nem emlékezett rá mért. Pedig sokat beszélt ellenfeleivel. Nem csak üvöltöztek, beszélgettek… De az emlékek mind csak homályosak. Keral sem segített, sőt, ő meg se szólalt. Csak magába zárkózva támasztotta a falat, két kézzel, mintha el akart volna dőlni.
Mély levegőt vett, és felült. A légzés hirtelen komoly problémává vált, az oldala szúrt és vért köhögött fel. Ivott pár kortyot a mellette lévő szekrényre készített pohárból. Aztán csak bámult maga elé és próbálta kipislogni a homályosságot látótere széléről.
Leemelte lábát az ágyról és óvatosan felállt. Megszédült, de még támaszkodott, így stabilan állt. Elhúzta a bordó bársonyfüggönyt az ágy elől, és körbenézett a napfényes világosságban. Egy bükkfából készült asztalra gondosan végig kiteregették az őrök véres ruháit. A kék anyagon barnásvörös foltok díszelegtek, bár nem olyan sok és nem is olyan nagyok, mint amik Revis kötései alatt rejtőzhettek.
Egy szék támláján megtalálta ingét, és azonnal fel is kapta magára. Egy nagy terem közepén állt, a másik három sarokban is egy-egy bársonnyal elkerített ágy állt, az egyiken még mindig behúzva a vászon. Hirtelen meg értette, mért kellett levennie az ingét.
Visszament az ágyhoz és felkapkodta a szekrényre pakolt cuccait, majd elrendezte ágyát a két másik üres mintájára.
Mikor kiment a szobából egy kisebb helyiségbe érve meglátta a két üres ágy gazdáját. Az a két őr ült még kint, akikkel utoljára verekedett… és Keral. Az egyik felpattant, és leültette Revist a helyére, majd bajtársa kényelmes fotelének karfájára telepedett.
- Nem kéne még egyedül mászkálnod. Elég csúnyán helybenhagytunk…
- Jah, amúgy csak parancsot teljesítettünk. – vágott szavába a fotel eredeti “lakója” és kényelmetlenül kicsit arrébb húzódott.
- Na igen. És felsültünk… szóval a következő alkalommal valószínűleg együtt fognak laposra verni minket. De ne aggódj, legalább nem lesz ilyen ijesztő mint most. Egyedül. Társaságban könnyebb ám elviselni. Amúgy valószínű, hogy neked több köröd lesz… – Itt megállt, mivel barátja az oldalába vágta könyökét.
- Mindig ennyit beszél? – kérdezte Revis óvatosan.
- Attól tartok. – Bólintott a csendesebb őr. – Siller vagyok. Ő meg Kitses, a testvérem. Te pedig Revis. Valójában mindketten csak tanulók még, de volt egy kis... balhénk...
Revis a társalgás közben folyamatosan Keralt fürkészte. A férfi egy ideig állta tekintetét, majd félrenézett, és látványosan a diákokra koncentrált, mintha valami komolyabb jelentést várna az egyszerű szavaktól. Mintha egy célzást fejtegetne... Balhé?
- Mármint mi történt?
Kitses már szóra nyitotta volna a száját, feltehetőleg azért, hogy minden apró történésről részletesen beszámoljon, de bátyja megelőzte.
- Lényegtelen. Ami fontos az az, hogy most szabadidőnkben az őrség tagjaival posztolhatunk, büntetésből. Ami nekik feladat, nekünk is.
Percekig beszélgettek, főleg a rend életéről és szokásairól, szabályzatáról. Ugyanakkor rengeteg mindenről csak töredékesen esett szó, mert a testvérpárnak rendszerint Keralra vándorolt a pillantása, aki sokszor szúrós, feddő tekintettel válaszolt csak. Az persze nem derült ki, mire ez a nagy titkolózás. Amiről viszont egy szót sem tudott meg, az a név eredete. "Mért pont Bachetta?" tette fel a jogos kérdést, de a fiúk csak megvonták a vállukat, és ők maguk is kérdőn néztek a csapatvezetőre, aki azonban csak hallgatott.
Egyszer csak kicsapódott az ajtó, és megjelent Revis apja. Siller hihetetlen gyorsan felpattant, vigyázba vágta magát, de mire társa is feltápászkodott volna a karfáról, ahol ült, Vuton bevágta az ajtót. Nem is köszönt, nem is intett, minden, ami utána maradt azaz egyszerű, értetlenkedő légkör volt. Fia bocsánatot kért, majd távozott a társaságból és egígérte, mindenképp folytatják ezt a beszélgetést...
Folyt köv... :)
Revis (folyt.)
Miután elhagyták a fogadót, ahol ebédeltek, a tájon egyre inkább meglátszott, hogy az ember nem nagyon jár erre, és még inkább nem törődik a gondozásával. Talán jobb is így... Bő egy óra után egy kisebb város tűnt fel a láthatáron, de a fából készült falat, ami körülvette, kikerülték. Innen már nem volt messze a lovagrend épületegyüttese. Lépésre lassítottak.
- Hatalmas és csodaszép, nem? A Bachettáknak mindig is volt szépérzékük.
Revis azonban nem válaszolt. Egy kisebb falu méretével vetekedett a rend által építtetett miniváros. Kék és szürke csodálatos harmóniája, égbetörő tornyok és földhöz ragaszkodó alacsony építésű házak. Bár utcák futottak közöttük, valójában mindegyik össze volt kötve mindegyikkel. Némelyik földalatti folyosókkal kapcsolódott, míg mások kecses hidakkal az érkezők feje fölött. Megint mások mágikus portálokkal, bár ezt kívülről nem lehetett látni.
Az egész egyszerre volt lenyűgöző és veszélyes. Az építmények bármennyire is különbözőnek tűntek, jól láthatóan mindegyiknek megvolt a maga funkciója. Semmi se épült véletlenül olyanra, amilyenre.
- Kellemest a hasznossal... - suttogta maga elé az ifjú, ahogy éppen egy alig észrevehető bástya mellett léptettek el.
- Pontosan. Nincs felesleges pompa... kívülről legalábbis. - apja rejtélyesen elmosolyodott, de makacsul előre szegezte tekintetét.
Egy kereszteződésben elengedtek egy kisebb csapat harcost. Vezetőjük kivált a sorból, és miközben intett a többieknek, széles mozdulatokkal üdvözölte a jövevényeket.
- Vuton! Hát mégis visszajöttél! Tudtam én, hogy nem bírod sokáig! - jóízűen nevetett, és megfogta a kantárt amíg barátja lepattant hátasáról. Bajtársiasan kezet fogtak és céltudatosan, lendületes léptekkel mentek előre. Revis csak nézett, és mivel kényelmetlenül érezte magát egyedül lóháton, így ő is leszállt, bár hamar rájött, hogy nem is olyan könnyű lépést tartani az idősebb generációval...
Apja és barátja kellemesen beszélgettek, de csak szófoszlányokat lehetett hallani. Az istállónál apja éles füttyszavára rögtön ugrott két inas és már el is vezették a lovakat. Pár szót még váltottak a csapatvezetővel, aztán mindenki a dolgára ment.
- Noss szóval... Szervusz öcskös... Szólíts Keralnak. Az első héten valószínűleg az én nyomomban fogsz mászkálni, utána meg... utána meg majd meglátjuk. Minek is szánod a fiút, Vuton?
- Természetesen ugyan annak, aminek engem neveltek. - nézett vissza cimborájára a kérdezett. - Ha már az én vérem, annyit nyilván elvárhatok tőle, amennyit tőlem követeltek.
Harsány nevetés felelt a kijelentésre, de gazdája hamar úrrá lett magán.
- Nem vársz te egy kicsit sokat tőle? Csak az anya a biztos, tudod... - jókedvűen kacsintott Revisre, majd hátba veregette. - Mennyi is vagy? Tizenhét talán? Nah gyere, megnézzük mit szól hozzád a rend feje.
A falucska legnagyobb épülete felé vették az irányt, immár kettesben. Mikor beléptek, rögtön egy hatalmas aula kongó üressége fogadta őket. Nem volt idő nézelődni, az első széles folyosóra, ami jobbról nyílt, már be is léptek. Ez egy kisebb, de ugyan olyan díszes terembe vezette őket, egyik sarkában felfelé tartó lépcsővel. Fölmentek, és egy újabb inas nyitott ajtót, majd csukta be mögöttük. Még hogy semmi pompa?
- Vedd le az inged, kölyök. És készülj fel lelkiekben, hogy kicsit elkalapálnak odabenn. - Keral egy egyszerű, sötét faajtó felé biccentett a szoba átellenes pontján.
- Mért? Mi lesz odabent? - kérdezett vissza, de engedelmesen egy szék támlájára tette levetett ingét.
Csak egy szomorkás pillantás és egy hamis, de bátorító mosoly villant felé. Kínos csend szállta meg a szobát, és Revis már előre érezte, hogy a nap hátralévő részében lesz még hasonlóhoz szerencséje.
Az ajtó elé lépett és megpróbálta rendbe szedni kapkodó légzését. Behunyta a szemét és mély levegőt vett. Mikor kifújta lenyomta a nehéz rézkilincset és belépett a terembe.
Egy még kisebb, ablaktalan, sötét szobára számított.Valójában azonban egy tágas helyiségbe érkezett, aminek az egész északi fala üvegből volt. Kétoldalt öt-öt királykékbe öltözött fiatal állt, pont olyan idősek lehettek mint Revis. Egyikük sajnálkozva, szinte bocsánatkérően nézett a belépőre.
Keral behúzta maguk után az ajtót... a zár kattanása mintha megpecsételt volna valamit. Nem volt visszaút... Revis feszülten sétált végig az őrök között, egyszer pedig bizonytalanul nézett vissza a csapatkapitányra, aki vállával az ajtónak támaszkodva, egyik lábát a másik előtt keresztbe téve ácsorgott. Biccentésére még kicsivel közelebb araszolt az ablak előtt álló sötét sziluetthez, de tőle tisztes távolságban megállt. A széles háthoz beszélt, mivel nem tudta, most minek kéne jönnie.
- Uram, itt vagyok, ahogy apám küldött.
Nem tudta folytatni, egyszerűen nem tudott mit mondani. Percekig csend volt, senki se mozdult. A levegő fojtogató volt, ahogy szinte a lélegzés apró neszeit is hallani lehetett. A beszívott levegő, a szövet szövethez súrlódása, a padló reccsenése, ahogy az egyik őrsuhanc megpróbált lazítani.
Végül a sziluett csettintett, mire hideg huzat kelt a szobában, elfújva a kényelmetlenség nagy részét.
- Nagyszerű. Coral!
Szavára egy könnyed mozgású, bőr vértbe öltözött lány lépett ki a fal mellett feszítő sorból. Táncos léptekkel közelebb osont a félmeztelen fiúhoz és erősen meglökte hátulról. Revis megtántorodott, de nem esett el, csak tett egy lépést előre és értetlenül fordult meg. Épp időben ahhoz, hogy kivédjen egy jól célzott egyenest. A következő ütést elvezette, és kihasználva a másik lendületét könnyedén a földre terítette.
A lány lerázta magáról, felállt, és visszasétált a helyére. Csalódottan állt, de elismerően szemlélte végig ellenfelét.
- Eredmény?
- A fiú nyert, uram. - Hangzott Keral válasza, mire a sziluett csodálkozó mozdulattal fordult hátra válla fölött. Egy lépést se tett, ezúttal alakját oldalról lehetett látni. Csak a falak mellett állókat pásztázta végig, a nyertesre egy pillantást se vetett.
- Simus!
Egy újabb őr lépett el a faltól. Öles lépteivel gyorsan elérte Revist. Felé csapott, a fiú pedig megpróbálta megállítani, de a hatalmas ütésben lendület és erő is volt, nem csak fenyegetés. Felborult, de mihelyst talpra állt már vissza is rúgott, egyenesen térdére. Simus fájdalmas jajjdulás kíséretében összecsuklott, de még pont volt ideje megkarcolni ellenfele oldalát előkapott tőrével.
Két társa fölsegítette a padlóról, és eltűntek a sötét színű ajtó mögött.
- Ismét nyert.
- Hogy néz ki? - tett fel ezúttal egy igencsak furcsának tűnő kérdést az árnyék.
Hirtelen azok is elkezdték felmérni maguknak Revist, akik mindeddig nem törődtek vele. Voltak, akik összesúgtak, mások mélyen magukban emésztgették amit láttak. A vizsgálati alany oldalához szorította a kezét, igyekezett a vérzést csillapítani. Igaz, nem volt mély vágás, csak a bőrt sértette fel a fegyver, de még ez is elég kellemetlen volt.
- Mint az apja. - szólt Keral hosszú mérlegelgetés után. - Amikor ennyi idős volt. Velem nagyjából egy magas, izmos. Valószínűleg Vuton nem hagyta unatkozni. Vállas, de nem az a birkózó alkat, egyszerűen... atletikus. Barna haj, jég kék szem... Nadrág.
A sziluett alig hallhatón hümmentett egyet. A leírás nem volt teljes, de Keral tudta, hogy vezére nagyon is jól ismerte Vutont. Nem kellett több szót vesztegetnie a fiú leírására.
- A mozgása is?
- Természetesen... és a hozzáállása is...
Erre már megfordult és alaposan megnézte magának Revist. Sajnos mivel háttal a fénynek állt, továbbra se sok látszott belőle. Arcába húzta eddig hátradobott csuklyáját és maga mellé intett négy suhancot, majd elindult kifelé. Az ajtóban még Keralra nézett, és utasításokat suttogott neki. Mielőtt kilépett volna még visszaszólt a teremben maradottaknak.
- Ewy'ddo!
Hangjára és a parancsra mindenki elsápadt, de nem mertek ellenkezni. Miután kiment az ajtón kíséretével együtt, a maradék három őr egymásra nézett, és remegve elindultak Revis felé. Keral elfordult...
- Hatalmas és csodaszép, nem? A Bachettáknak mindig is volt szépérzékük.
Revis azonban nem válaszolt. Egy kisebb falu méretével vetekedett a rend által építtetett miniváros. Kék és szürke csodálatos harmóniája, égbetörő tornyok és földhöz ragaszkodó alacsony építésű házak. Bár utcák futottak közöttük, valójában mindegyik össze volt kötve mindegyikkel. Némelyik földalatti folyosókkal kapcsolódott, míg mások kecses hidakkal az érkezők feje fölött. Megint mások mágikus portálokkal, bár ezt kívülről nem lehetett látni.
Az egész egyszerre volt lenyűgöző és veszélyes. Az építmények bármennyire is különbözőnek tűntek, jól láthatóan mindegyiknek megvolt a maga funkciója. Semmi se épült véletlenül olyanra, amilyenre.
- Kellemest a hasznossal... - suttogta maga elé az ifjú, ahogy éppen egy alig észrevehető bástya mellett léptettek el.
- Pontosan. Nincs felesleges pompa... kívülről legalábbis. - apja rejtélyesen elmosolyodott, de makacsul előre szegezte tekintetét.
Egy kereszteződésben elengedtek egy kisebb csapat harcost. Vezetőjük kivált a sorból, és miközben intett a többieknek, széles mozdulatokkal üdvözölte a jövevényeket.
- Vuton! Hát mégis visszajöttél! Tudtam én, hogy nem bírod sokáig! - jóízűen nevetett, és megfogta a kantárt amíg barátja lepattant hátasáról. Bajtársiasan kezet fogtak és céltudatosan, lendületes léptekkel mentek előre. Revis csak nézett, és mivel kényelmetlenül érezte magát egyedül lóháton, így ő is leszállt, bár hamar rájött, hogy nem is olyan könnyű lépést tartani az idősebb generációval...
Apja és barátja kellemesen beszélgettek, de csak szófoszlányokat lehetett hallani. Az istállónál apja éles füttyszavára rögtön ugrott két inas és már el is vezették a lovakat. Pár szót még váltottak a csapatvezetővel, aztán mindenki a dolgára ment.
- Noss szóval... Szervusz öcskös... Szólíts Keralnak. Az első héten valószínűleg az én nyomomban fogsz mászkálni, utána meg... utána meg majd meglátjuk. Minek is szánod a fiút, Vuton?
- Természetesen ugyan annak, aminek engem neveltek. - nézett vissza cimborájára a kérdezett. - Ha már az én vérem, annyit nyilván elvárhatok tőle, amennyit tőlem követeltek.
Harsány nevetés felelt a kijelentésre, de gazdája hamar úrrá lett magán.
- Nem vársz te egy kicsit sokat tőle? Csak az anya a biztos, tudod... - jókedvűen kacsintott Revisre, majd hátba veregette. - Mennyi is vagy? Tizenhét talán? Nah gyere, megnézzük mit szól hozzád a rend feje.
A falucska legnagyobb épülete felé vették az irányt, immár kettesben. Mikor beléptek, rögtön egy hatalmas aula kongó üressége fogadta őket. Nem volt idő nézelődni, az első széles folyosóra, ami jobbról nyílt, már be is léptek. Ez egy kisebb, de ugyan olyan díszes terembe vezette őket, egyik sarkában felfelé tartó lépcsővel. Fölmentek, és egy újabb inas nyitott ajtót, majd csukta be mögöttük. Még hogy semmi pompa?
- Vedd le az inged, kölyök. És készülj fel lelkiekben, hogy kicsit elkalapálnak odabenn. - Keral egy egyszerű, sötét faajtó felé biccentett a szoba átellenes pontján.
- Mért? Mi lesz odabent? - kérdezett vissza, de engedelmesen egy szék támlájára tette levetett ingét.
Csak egy szomorkás pillantás és egy hamis, de bátorító mosoly villant felé. Kínos csend szállta meg a szobát, és Revis már előre érezte, hogy a nap hátralévő részében lesz még hasonlóhoz szerencséje.
Az ajtó elé lépett és megpróbálta rendbe szedni kapkodó légzését. Behunyta a szemét és mély levegőt vett. Mikor kifújta lenyomta a nehéz rézkilincset és belépett a terembe.
Egy még kisebb, ablaktalan, sötét szobára számított.Valójában azonban egy tágas helyiségbe érkezett, aminek az egész északi fala üvegből volt. Kétoldalt öt-öt királykékbe öltözött fiatal állt, pont olyan idősek lehettek mint Revis. Egyikük sajnálkozva, szinte bocsánatkérően nézett a belépőre.
Keral behúzta maguk után az ajtót... a zár kattanása mintha megpecsételt volna valamit. Nem volt visszaút... Revis feszülten sétált végig az őrök között, egyszer pedig bizonytalanul nézett vissza a csapatkapitányra, aki vállával az ajtónak támaszkodva, egyik lábát a másik előtt keresztbe téve ácsorgott. Biccentésére még kicsivel közelebb araszolt az ablak előtt álló sötét sziluetthez, de tőle tisztes távolságban megállt. A széles háthoz beszélt, mivel nem tudta, most minek kéne jönnie.
- Uram, itt vagyok, ahogy apám küldött.
Nem tudta folytatni, egyszerűen nem tudott mit mondani. Percekig csend volt, senki se mozdult. A levegő fojtogató volt, ahogy szinte a lélegzés apró neszeit is hallani lehetett. A beszívott levegő, a szövet szövethez súrlódása, a padló reccsenése, ahogy az egyik őrsuhanc megpróbált lazítani.
Végül a sziluett csettintett, mire hideg huzat kelt a szobában, elfújva a kényelmetlenség nagy részét.
- Nagyszerű. Coral!
Szavára egy könnyed mozgású, bőr vértbe öltözött lány lépett ki a fal mellett feszítő sorból. Táncos léptekkel közelebb osont a félmeztelen fiúhoz és erősen meglökte hátulról. Revis megtántorodott, de nem esett el, csak tett egy lépést előre és értetlenül fordult meg. Épp időben ahhoz, hogy kivédjen egy jól célzott egyenest. A következő ütést elvezette, és kihasználva a másik lendületét könnyedén a földre terítette.
A lány lerázta magáról, felállt, és visszasétált a helyére. Csalódottan állt, de elismerően szemlélte végig ellenfelét.
- Eredmény?
- A fiú nyert, uram. - Hangzott Keral válasza, mire a sziluett csodálkozó mozdulattal fordult hátra válla fölött. Egy lépést se tett, ezúttal alakját oldalról lehetett látni. Csak a falak mellett állókat pásztázta végig, a nyertesre egy pillantást se vetett.
- Simus!
Egy újabb őr lépett el a faltól. Öles lépteivel gyorsan elérte Revist. Felé csapott, a fiú pedig megpróbálta megállítani, de a hatalmas ütésben lendület és erő is volt, nem csak fenyegetés. Felborult, de mihelyst talpra állt már vissza is rúgott, egyenesen térdére. Simus fájdalmas jajjdulás kíséretében összecsuklott, de még pont volt ideje megkarcolni ellenfele oldalát előkapott tőrével.
Két társa fölsegítette a padlóról, és eltűntek a sötét színű ajtó mögött.
- Ismét nyert.
- Hogy néz ki? - tett fel ezúttal egy igencsak furcsának tűnő kérdést az árnyék.
Hirtelen azok is elkezdték felmérni maguknak Revist, akik mindeddig nem törődtek vele. Voltak, akik összesúgtak, mások mélyen magukban emésztgették amit láttak. A vizsgálati alany oldalához szorította a kezét, igyekezett a vérzést csillapítani. Igaz, nem volt mély vágás, csak a bőrt sértette fel a fegyver, de még ez is elég kellemetlen volt.
- Mint az apja. - szólt Keral hosszú mérlegelgetés után. - Amikor ennyi idős volt. Velem nagyjából egy magas, izmos. Valószínűleg Vuton nem hagyta unatkozni. Vállas, de nem az a birkózó alkat, egyszerűen... atletikus. Barna haj, jég kék szem... Nadrág.
A sziluett alig hallhatón hümmentett egyet. A leírás nem volt teljes, de Keral tudta, hogy vezére nagyon is jól ismerte Vutont. Nem kellett több szót vesztegetnie a fiú leírására.
- A mozgása is?
- Természetesen... és a hozzáállása is...
Erre már megfordult és alaposan megnézte magának Revist. Sajnos mivel háttal a fénynek állt, továbbra se sok látszott belőle. Arcába húzta eddig hátradobott csuklyáját és maga mellé intett négy suhancot, majd elindult kifelé. Az ajtóban még Keralra nézett, és utasításokat suttogott neki. Mielőtt kilépett volna még visszaszólt a teremben maradottaknak.
- Ewy'ddo!
Hangjára és a parancsra mindenki elsápadt, de nem mertek ellenkezni. Miután kiment az ajtón kíséretével együtt, a maradék három őr egymásra nézett, és remegve elindultak Revis felé. Keral elfordult...
Revis
- Ideje lenne lefeküdnöd. Azzal senkinek se segítesz, ha egész éjszaka ott állsz és kifelé bámulsz. - szólt egy gyengéd, de ellentmondást nem tűrő hang az ajtóból.
Az ablakkeretnek támaszkodó alak fáradtan sóhajtott és kihajolt az utca fölé. Nem ez volt az első alkalom, hogy figyelmen kívül hagyta anyja szavait. Bágyadtan szemlélte az aprócska, alig fél tenyérnyi tócsát a macskaköveken. Nem az eső hagyta maga után, hanem a néma sírás, a tehetetlenségtől kicsorduló könnyek alkották.
- Lehet. De a levegő legalább nem dönt helyettem. - válaszolt ridegen, miután kihúzta magát.
Anyja sóhajtott, majd ugyan olyan csendesen, ahogy jött, elment. Revis is kiengedte a levegőt tüdejéből, majd ismét a víztükörben remegő Holdra pillantott. Mért? Mért pont hozzájuk? Mért pont most? Több kérdés is felmerült benne, de már belenyugodott, hogy nem kap rá választ. Legalábbis nem ma. Felnézett az égre, és keserédesen elmosolyodott. Hát nem jössz? Nem segítesz? Talán tényleg csak legenda lennél? Az égieket faggatta, holott tisztában volt vele, hogy nem kap választ. Órák óta nem kapott...
- Fiam. - ezúttal apja jött fel, szinte észrevétlenül. Csak az ajtófélfa nyikordulása árulta el, mikor karba tett kézzel nekitámaszkodott. - Nem érdekel, mivel töltöd az éjszakát. Azt viszont elvárom, hogy holnap a legjobb formádban legyél.
Fia megfordult és felült a párkányra. Nyúzottan könyökölt térdére, fejét előredöntötte kicsit, hogy haja eltakarja szemét, és arca egy részét. Így pásztázta végig apját, akire annyira hasonlított... külsőre... csak még kell pár év...
- Persze.
Az éjszaka csendes volt és eseménytelen, minden drámától mentes. A ház és lakói is aludtak, ki nyugodtabban, ki pedig folyamatosan forgolódva. Reggel valahogy mindenki energikusan ébredt, még Revis is izgatottan pakolta össze azokat a cuccait, amit mindenképpen magával akart vinni. Még azt is mosolyogva tűrte, hogy anyja még utoljára gondoskodón kisimítsa ruhája ráncait, összekócolja, majd ujjaival kifésülje tincseit.
- Végeztél? - kérdezte kedvesen, és egy lépést hátrált, hogy szülője megtekinthesse.
- Nem. Soha, de egyszer el kell engedjelek.
A fiú csak szemeit forgatta, és féloldalas mosollyal átkarolta anyját, hogy együtt lépjenek ki az ajtón, feltehetőleg utoljára. Apja két felszerelt ló körül sürgött-forgott, ellenőrizte az állapotukat, a felszerelést, holott valószínűleg már többször átnézett mindent.
Revis egy apró biccentésből megértette, mit akar apja. Szegényes csomagját egy szolgáló kezébe nyomta, aki szinte azonnal el is vágtatott szürke kancáján. Ő maga felpattant családja legfiatalabb lovára, Dakotára. Még sose ült rajta, apja nem hagyta, így első nekifutásra furcsa volt a hatalmas fríz széles háta.
Búcsúzkodás nélkül indultak el. Apja azonban nem a városból kivezető út felé indult, hanem a piac felé tolongó színes tömegben tört utat előre. Több helyen is megálltak. Legelőször a kovácsnál, ahol új, díszesebb kardot, pár tőrt és egy nehéz, igencsak dagadozó nyeregtáskát kapott, tele egyéb, a későbbiekben szükséges felszereléssel.
- Amit tudtam beszereztem. Az ékszerészt és az íjászt, meg az istállómestert viszont nektek kell felkeresnetek, mert nem találtam őket otthon. - szólt a kovács érces, mély hangján. Plusz egy teli bőrerszénnyel övén boldogan integetett a távozók után, majd visszatért korábbi munkájához. Régóta dolgozott már a famíliának, és Revisszel különösen jóban volt.
Apa és fia hamar megjárta a maradék pár helyet. Az ékszerésztől is felvettek két kisebb szütyőt, melyekből az egyiket a nyeregtáskára kötötték, a másikat pedig az ifjú apja tette el. Az íjásztól egy tegezt, tele fekete, zöld tollas nyílvesszőkkel, és egy mesterien megmunkált fekete íjat hoztak el. A királyi istállómestert megtalálni nehezebb dolog volt, mivel egyfolytában sürgött-forgott, és nem csak saját birtokán járt-kelt. Szerencséjükre azonban alig pár percet kellett rá várniuk.
Mikor megérkezett, sokatmondóan nézett Dakotára, majd beintette vendégeit az istállóba. Nem cicózott, mikor leszálltak és bevezették a lovakat azonnal lecserélte a fiatal csődör teljes szerszámarzenálját. Pár tartalék dolgot elcsomagolt egy hátizsákba, és Revis kezébe nyomta, majd rohant is tovább végezni a dolgát, a fizetséget meg se várta.
Mikor végre kiértek a városból, lassú vágtába ugratták lovaikat. Az út hosszú volt, de jó tempóban haladtak és csak párszor kellett megállniuk. Egyszer itatni, egyszer pedig ebédelni és pihentetni a lovakat...
Folyt köv... :) Még nincs vége az első fejezetnek ^^
Az ablakkeretnek támaszkodó alak fáradtan sóhajtott és kihajolt az utca fölé. Nem ez volt az első alkalom, hogy figyelmen kívül hagyta anyja szavait. Bágyadtan szemlélte az aprócska, alig fél tenyérnyi tócsát a macskaköveken. Nem az eső hagyta maga után, hanem a néma sírás, a tehetetlenségtől kicsorduló könnyek alkották.
- Lehet. De a levegő legalább nem dönt helyettem. - válaszolt ridegen, miután kihúzta magát.
Anyja sóhajtott, majd ugyan olyan csendesen, ahogy jött, elment. Revis is kiengedte a levegőt tüdejéből, majd ismét a víztükörben remegő Holdra pillantott. Mért? Mért pont hozzájuk? Mért pont most? Több kérdés is felmerült benne, de már belenyugodott, hogy nem kap rá választ. Legalábbis nem ma. Felnézett az égre, és keserédesen elmosolyodott. Hát nem jössz? Nem segítesz? Talán tényleg csak legenda lennél? Az égieket faggatta, holott tisztában volt vele, hogy nem kap választ. Órák óta nem kapott...
- Fiam. - ezúttal apja jött fel, szinte észrevétlenül. Csak az ajtófélfa nyikordulása árulta el, mikor karba tett kézzel nekitámaszkodott. - Nem érdekel, mivel töltöd az éjszakát. Azt viszont elvárom, hogy holnap a legjobb formádban legyél.
Fia megfordult és felült a párkányra. Nyúzottan könyökölt térdére, fejét előredöntötte kicsit, hogy haja eltakarja szemét, és arca egy részét. Így pásztázta végig apját, akire annyira hasonlított... külsőre... csak még kell pár év...
- Persze.
Az éjszaka csendes volt és eseménytelen, minden drámától mentes. A ház és lakói is aludtak, ki nyugodtabban, ki pedig folyamatosan forgolódva. Reggel valahogy mindenki energikusan ébredt, még Revis is izgatottan pakolta össze azokat a cuccait, amit mindenképpen magával akart vinni. Még azt is mosolyogva tűrte, hogy anyja még utoljára gondoskodón kisimítsa ruhája ráncait, összekócolja, majd ujjaival kifésülje tincseit.
- Végeztél? - kérdezte kedvesen, és egy lépést hátrált, hogy szülője megtekinthesse.
- Nem. Soha, de egyszer el kell engedjelek.
A fiú csak szemeit forgatta, és féloldalas mosollyal átkarolta anyját, hogy együtt lépjenek ki az ajtón, feltehetőleg utoljára. Apja két felszerelt ló körül sürgött-forgott, ellenőrizte az állapotukat, a felszerelést, holott valószínűleg már többször átnézett mindent.
Revis egy apró biccentésből megértette, mit akar apja. Szegényes csomagját egy szolgáló kezébe nyomta, aki szinte azonnal el is vágtatott szürke kancáján. Ő maga felpattant családja legfiatalabb lovára, Dakotára. Még sose ült rajta, apja nem hagyta, így első nekifutásra furcsa volt a hatalmas fríz széles háta.
Búcsúzkodás nélkül indultak el. Apja azonban nem a városból kivezető út felé indult, hanem a piac felé tolongó színes tömegben tört utat előre. Több helyen is megálltak. Legelőször a kovácsnál, ahol új, díszesebb kardot, pár tőrt és egy nehéz, igencsak dagadozó nyeregtáskát kapott, tele egyéb, a későbbiekben szükséges felszereléssel.
- Amit tudtam beszereztem. Az ékszerészt és az íjászt, meg az istállómestert viszont nektek kell felkeresnetek, mert nem találtam őket otthon. - szólt a kovács érces, mély hangján. Plusz egy teli bőrerszénnyel övén boldogan integetett a távozók után, majd visszatért korábbi munkájához. Régóta dolgozott már a famíliának, és Revisszel különösen jóban volt.
Apa és fia hamar megjárta a maradék pár helyet. Az ékszerésztől is felvettek két kisebb szütyőt, melyekből az egyiket a nyeregtáskára kötötték, a másikat pedig az ifjú apja tette el. Az íjásztól egy tegezt, tele fekete, zöld tollas nyílvesszőkkel, és egy mesterien megmunkált fekete íjat hoztak el. A királyi istállómestert megtalálni nehezebb dolog volt, mivel egyfolytában sürgött-forgott, és nem csak saját birtokán járt-kelt. Szerencséjükre azonban alig pár percet kellett rá várniuk.
Mikor megérkezett, sokatmondóan nézett Dakotára, majd beintette vendégeit az istállóba. Nem cicózott, mikor leszálltak és bevezették a lovakat azonnal lecserélte a fiatal csődör teljes szerszámarzenálját. Pár tartalék dolgot elcsomagolt egy hátizsákba, és Revis kezébe nyomta, majd rohant is tovább végezni a dolgát, a fizetséget meg se várta.
Mikor végre kiértek a városból, lassú vágtába ugratták lovaikat. Az út hosszú volt, de jó tempóban haladtak és csak párszor kellett megállniuk. Egyszer itatni, egyszer pedig ebédelni és pihentetni a lovakat...
Folyt köv... :) Még nincs vége az első fejezetnek ^^
Prológus
Manion könnyedén ugrott át egy magas kőkerítésen. Kecses teste nyílvesszőként szelte a levegőt, majd hangtalanul érkezett meg a jeges macskakövekre. Csodás bundája fekete, holdfényben tündöklő. Szemei a kék ezerféle árnyalatában szikráztak. Mellette még az árnyékok is törékenynek tűntek.
Őt tartották az emberek a tökéletes lénynek, holott testét számtalan sebhely tarkította. Kicsivel bal szeme fölött mély karmolás nyom. Egy másik kandúrtól szerezte be, mikor egy területért küzdöttek. Nyakán egy erős állkapocs durva tépésének emléke. Na nem mintha olcsón adta volna az irháját. Az agresszív farkaskutya, ami rá támadt, nem élte meg a hajnalt…
Számtalan természetes, állati sebe mellett azonban ott voltak az emberek nyomai is, ugyan olyan kivehetően, mint amit a többi istentől kapott az ezeréves háború alatt. Kardok pengéi, istenek átkai, hurkok és tőrök… De Manion nem véletlen viselte az ősapa címet, nem véletlen ő volt az istenek királya.
Testileg és lelkileg is erős volt. Fiatalos lendületéhez pedig ravaszság és merészség is társult, minden szempontból veszélyessé téve őt. Földi alakjában, egyszerű macskaként is látszott rajta, hogy még a nagyobb termet se menthet meg senkit haragjától. Csak az ostobák és a fiatalok, vagy az életunt öregek húztak vele ujjat. Az állatok már rég megtanulták a leckét… De az emberek… ők mások.
Az utca kihalt volt, csak néhány lámpás világította meg az utat. Az időjárás, bár tél kellős közepe volt, enyhe szellővel kedveskedett neki. Manion megállt. Még mindig nem hitte el, hogy egy ilyen csekély hívásra képes volt hallgatni. Felnézett az égre, és miközben a sötétkék bársony csillagjait szemlélte elgondolkozott rajta, vajon érdemes-e ezt a kisfiút már az első elsóhajtott imánál segítenie.
Egy követhetetlenül gyorsan mozgó árny, amint kicsapódik egy sikátorból. Egy bojtos farok, ahogy kiegyensúlyozza az éles kanyarban a hatalmas, elmosódott testet. Egy összetéveszthetetlen reccsenés, a törő csontok sikolya, majd legvégül az utolsó szívdobbanás hangja…
Következő ->>
Őt tartották az emberek a tökéletes lénynek, holott testét számtalan sebhely tarkította. Kicsivel bal szeme fölött mély karmolás nyom. Egy másik kandúrtól szerezte be, mikor egy területért küzdöttek. Nyakán egy erős állkapocs durva tépésének emléke. Na nem mintha olcsón adta volna az irháját. Az agresszív farkaskutya, ami rá támadt, nem élte meg a hajnalt…
Számtalan természetes, állati sebe mellett azonban ott voltak az emberek nyomai is, ugyan olyan kivehetően, mint amit a többi istentől kapott az ezeréves háború alatt. Kardok pengéi, istenek átkai, hurkok és tőrök… De Manion nem véletlen viselte az ősapa címet, nem véletlen ő volt az istenek királya.
Testileg és lelkileg is erős volt. Fiatalos lendületéhez pedig ravaszság és merészség is társult, minden szempontból veszélyessé téve őt. Földi alakjában, egyszerű macskaként is látszott rajta, hogy még a nagyobb termet se menthet meg senkit haragjától. Csak az ostobák és a fiatalok, vagy az életunt öregek húztak vele ujjat. Az állatok már rég megtanulták a leckét… De az emberek… ők mások.
Az utca kihalt volt, csak néhány lámpás világította meg az utat. Az időjárás, bár tél kellős közepe volt, enyhe szellővel kedveskedett neki. Manion megállt. Még mindig nem hitte el, hogy egy ilyen csekély hívásra képes volt hallgatni. Felnézett az égre, és miközben a sötétkék bársony csillagjait szemlélte elgondolkozott rajta, vajon érdemes-e ezt a kisfiút már az első elsóhajtott imánál segítenie.
Egy követhetetlenül gyorsan mozgó árny, amint kicsapódik egy sikátorból. Egy bojtos farok, ahogy kiegyensúlyozza az éles kanyarban a hatalmas, elmosódott testet. Egy összetéveszthetetlen reccsenés, a törő csontok sikolya, majd legvégül az utolsó szívdobbanás hangja…
Következő ->>
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)