Miután elhagyták a fogadót, ahol ebédeltek, a tájon egyre inkább meglátszott, hogy az ember nem nagyon jár erre, és még inkább nem törődik a gondozásával. Talán jobb is így... Bő egy óra után egy kisebb város tűnt fel a láthatáron, de a fából készült falat, ami körülvette, kikerülték. Innen már nem volt messze a lovagrend épületegyüttese. Lépésre lassítottak.
- Hatalmas és csodaszép, nem? A Bachettáknak mindig is volt szépérzékük.
Revis azonban nem válaszolt. Egy kisebb falu méretével vetekedett a rend által építtetett miniváros. Kék és szürke csodálatos harmóniája, égbetörő tornyok és földhöz ragaszkodó alacsony építésű házak. Bár utcák futottak közöttük, valójában mindegyik össze volt kötve mindegyikkel. Némelyik földalatti folyosókkal kapcsolódott, míg mások kecses hidakkal az érkezők feje fölött. Megint mások mágikus portálokkal, bár ezt kívülről nem lehetett látni.
Az egész egyszerre volt lenyűgöző és veszélyes. Az építmények bármennyire is különbözőnek tűntek, jól láthatóan mindegyiknek megvolt a maga funkciója. Semmi se épült véletlenül olyanra, amilyenre.
- Kellemest a hasznossal... - suttogta maga elé az ifjú, ahogy éppen egy alig észrevehető bástya mellett léptettek el.
- Pontosan. Nincs felesleges pompa... kívülről legalábbis. - apja rejtélyesen elmosolyodott, de makacsul előre szegezte tekintetét.
Egy kereszteződésben elengedtek egy kisebb csapat harcost. Vezetőjük kivált a sorból, és miközben intett a többieknek, széles mozdulatokkal üdvözölte a jövevényeket.
- Vuton! Hát mégis visszajöttél! Tudtam én, hogy nem bírod sokáig! - jóízűen nevetett, és megfogta a kantárt amíg barátja lepattant hátasáról. Bajtársiasan kezet fogtak és céltudatosan, lendületes léptekkel mentek előre. Revis csak nézett, és mivel kényelmetlenül érezte magát egyedül lóháton, így ő is leszállt, bár hamar rájött, hogy nem is olyan könnyű lépést tartani az idősebb generációval...
Apja és barátja kellemesen beszélgettek, de csak szófoszlányokat lehetett hallani. Az istállónál apja éles füttyszavára rögtön ugrott két inas és már el is vezették a lovakat. Pár szót még váltottak a csapatvezetővel, aztán mindenki a dolgára ment.
- Noss szóval... Szervusz öcskös... Szólíts Keralnak. Az első héten valószínűleg az én nyomomban fogsz mászkálni, utána meg... utána meg majd meglátjuk. Minek is szánod a fiút, Vuton?
- Természetesen ugyan annak, aminek engem neveltek. - nézett vissza cimborájára a kérdezett. - Ha már az én vérem, annyit nyilván elvárhatok tőle, amennyit tőlem követeltek.
Harsány nevetés felelt a kijelentésre, de gazdája hamar úrrá lett magán.
- Nem vársz te egy kicsit sokat tőle? Csak az anya a biztos, tudod... - jókedvűen kacsintott Revisre, majd hátba veregette. - Mennyi is vagy? Tizenhét talán? Nah gyere, megnézzük mit szól hozzád a rend feje.
A falucska legnagyobb épülete felé vették az irányt, immár kettesben. Mikor beléptek, rögtön egy hatalmas aula kongó üressége fogadta őket. Nem volt idő nézelődni, az első széles folyosóra, ami jobbról nyílt, már be is léptek. Ez egy kisebb, de ugyan olyan díszes terembe vezette őket, egyik sarkában felfelé tartó lépcsővel. Fölmentek, és egy újabb inas nyitott ajtót, majd csukta be mögöttük. Még hogy semmi pompa?
- Vedd le az inged, kölyök. És készülj fel lelkiekben, hogy kicsit elkalapálnak odabenn. - Keral egy egyszerű, sötét faajtó felé biccentett a szoba átellenes pontján.
- Mért? Mi lesz odabent? - kérdezett vissza, de engedelmesen egy szék támlájára tette levetett ingét.
Csak egy szomorkás pillantás és egy hamis, de bátorító mosoly villant felé. Kínos csend szállta meg a szobát, és Revis már előre érezte, hogy a nap hátralévő részében lesz még hasonlóhoz szerencséje.
Az ajtó elé lépett és megpróbálta rendbe szedni kapkodó légzését. Behunyta a szemét és mély levegőt vett. Mikor kifújta lenyomta a nehéz rézkilincset és belépett a terembe.
Egy még kisebb, ablaktalan, sötét szobára számított.Valójában azonban egy tágas helyiségbe érkezett, aminek az egész északi fala üvegből volt. Kétoldalt öt-öt királykékbe öltözött fiatal állt, pont olyan idősek lehettek mint Revis. Egyikük sajnálkozva, szinte bocsánatkérően nézett a belépőre.
Keral behúzta maguk után az ajtót... a zár kattanása mintha megpecsételt volna valamit. Nem volt visszaút... Revis feszülten sétált végig az őrök között, egyszer pedig bizonytalanul nézett vissza a csapatkapitányra, aki vállával az ajtónak támaszkodva, egyik lábát a másik előtt keresztbe téve ácsorgott. Biccentésére még kicsivel közelebb araszolt az ablak előtt álló sötét sziluetthez, de tőle tisztes távolságban megállt. A széles háthoz beszélt, mivel nem tudta, most minek kéne jönnie.
- Uram, itt vagyok, ahogy apám küldött.
Nem tudta folytatni, egyszerűen nem tudott mit mondani. Percekig csend volt, senki se mozdult. A levegő fojtogató volt, ahogy szinte a lélegzés apró neszeit is hallani lehetett. A beszívott levegő, a szövet szövethez súrlódása, a padló reccsenése, ahogy az egyik őrsuhanc megpróbált lazítani.
Végül a sziluett csettintett, mire hideg huzat kelt a szobában, elfújva a kényelmetlenség nagy részét.
- Nagyszerű. Coral!
Szavára egy könnyed mozgású, bőr vértbe öltözött lány lépett ki a fal mellett feszítő sorból. Táncos léptekkel közelebb osont a félmeztelen fiúhoz és erősen meglökte hátulról. Revis megtántorodott, de nem esett el, csak tett egy lépést előre és értetlenül fordult meg. Épp időben ahhoz, hogy kivédjen egy jól célzott egyenest. A következő ütést elvezette, és kihasználva a másik lendületét könnyedén a földre terítette.
A lány lerázta magáról, felállt, és visszasétált a helyére. Csalódottan állt, de elismerően szemlélte végig ellenfelét.
- Eredmény?
- A fiú nyert, uram. - Hangzott Keral válasza, mire a sziluett csodálkozó mozdulattal fordult hátra válla fölött. Egy lépést se tett, ezúttal alakját oldalról lehetett látni. Csak a falak mellett állókat pásztázta végig, a nyertesre egy pillantást se vetett.
- Simus!
Egy újabb őr lépett el a faltól. Öles lépteivel gyorsan elérte Revist. Felé csapott, a fiú pedig megpróbálta megállítani, de a hatalmas ütésben lendület és erő is volt, nem csak fenyegetés. Felborult, de mihelyst talpra állt már vissza is rúgott, egyenesen térdére. Simus fájdalmas jajjdulás kíséretében összecsuklott, de még pont volt ideje megkarcolni ellenfele oldalát előkapott tőrével.
Két társa fölsegítette a padlóról, és eltűntek a sötét színű ajtó mögött.
- Ismét nyert.
- Hogy néz ki? - tett fel ezúttal egy igencsak furcsának tűnő kérdést az árnyék.
Hirtelen azok is elkezdték felmérni maguknak Revist, akik mindeddig nem törődtek vele. Voltak, akik összesúgtak, mások mélyen magukban emésztgették amit láttak. A vizsgálati alany oldalához szorította a kezét, igyekezett a vérzést csillapítani. Igaz, nem volt mély vágás, csak a bőrt sértette fel a fegyver, de még ez is elég kellemetlen volt.
- Mint az apja. - szólt Keral hosszú mérlegelgetés után. - Amikor ennyi idős volt. Velem nagyjából egy magas, izmos. Valószínűleg Vuton nem hagyta unatkozni. Vállas, de nem az a birkózó alkat, egyszerűen... atletikus. Barna haj, jég kék szem... Nadrág.
A sziluett alig hallhatón hümmentett egyet. A leírás nem volt teljes, de Keral tudta, hogy vezére nagyon is jól ismerte Vutont. Nem kellett több szót vesztegetnie a fiú leírására.
- A mozgása is?
- Természetesen... és a hozzáállása is...
Erre már megfordult és alaposan megnézte magának Revist. Sajnos mivel háttal a fénynek állt, továbbra se sok látszott belőle. Arcába húzta eddig hátradobott csuklyáját és maga mellé intett négy suhancot, majd elindult kifelé. Az ajtóban még Keralra nézett, és utasításokat suttogott neki. Mielőtt kilépett volna még visszaszólt a teremben maradottaknak.
- Ewy'ddo!
Hangjára és a parancsra mindenki elsápadt, de nem mertek ellenkezni. Miután kiment az ajtón kíséretével együtt, a maradék három őr egymásra nézett, és remegve elindultak Revis felé. Keral elfordult...
Revis
- Ideje lenne lefeküdnöd. Azzal senkinek se segítesz, ha egész éjszaka ott állsz és kifelé bámulsz. - szólt egy gyengéd, de ellentmondást nem tűrő hang az ajtóból.
Az ablakkeretnek támaszkodó alak fáradtan sóhajtott és kihajolt az utca fölé. Nem ez volt az első alkalom, hogy figyelmen kívül hagyta anyja szavait. Bágyadtan szemlélte az aprócska, alig fél tenyérnyi tócsát a macskaköveken. Nem az eső hagyta maga után, hanem a néma sírás, a tehetetlenségtől kicsorduló könnyek alkották.
- Lehet. De a levegő legalább nem dönt helyettem. - válaszolt ridegen, miután kihúzta magát.
Anyja sóhajtott, majd ugyan olyan csendesen, ahogy jött, elment. Revis is kiengedte a levegőt tüdejéből, majd ismét a víztükörben remegő Holdra pillantott. Mért? Mért pont hozzájuk? Mért pont most? Több kérdés is felmerült benne, de már belenyugodott, hogy nem kap rá választ. Legalábbis nem ma. Felnézett az égre, és keserédesen elmosolyodott. Hát nem jössz? Nem segítesz? Talán tényleg csak legenda lennél? Az égieket faggatta, holott tisztában volt vele, hogy nem kap választ. Órák óta nem kapott...
- Fiam. - ezúttal apja jött fel, szinte észrevétlenül. Csak az ajtófélfa nyikordulása árulta el, mikor karba tett kézzel nekitámaszkodott. - Nem érdekel, mivel töltöd az éjszakát. Azt viszont elvárom, hogy holnap a legjobb formádban legyél.
Fia megfordult és felült a párkányra. Nyúzottan könyökölt térdére, fejét előredöntötte kicsit, hogy haja eltakarja szemét, és arca egy részét. Így pásztázta végig apját, akire annyira hasonlított... külsőre... csak még kell pár év...
- Persze.
Az éjszaka csendes volt és eseménytelen, minden drámától mentes. A ház és lakói is aludtak, ki nyugodtabban, ki pedig folyamatosan forgolódva. Reggel valahogy mindenki energikusan ébredt, még Revis is izgatottan pakolta össze azokat a cuccait, amit mindenképpen magával akart vinni. Még azt is mosolyogva tűrte, hogy anyja még utoljára gondoskodón kisimítsa ruhája ráncait, összekócolja, majd ujjaival kifésülje tincseit.
- Végeztél? - kérdezte kedvesen, és egy lépést hátrált, hogy szülője megtekinthesse.
- Nem. Soha, de egyszer el kell engedjelek.
A fiú csak szemeit forgatta, és féloldalas mosollyal átkarolta anyját, hogy együtt lépjenek ki az ajtón, feltehetőleg utoljára. Apja két felszerelt ló körül sürgött-forgott, ellenőrizte az állapotukat, a felszerelést, holott valószínűleg már többször átnézett mindent.
Revis egy apró biccentésből megértette, mit akar apja. Szegényes csomagját egy szolgáló kezébe nyomta, aki szinte azonnal el is vágtatott szürke kancáján. Ő maga felpattant családja legfiatalabb lovára, Dakotára. Még sose ült rajta, apja nem hagyta, így első nekifutásra furcsa volt a hatalmas fríz széles háta.
Búcsúzkodás nélkül indultak el. Apja azonban nem a városból kivezető út felé indult, hanem a piac felé tolongó színes tömegben tört utat előre. Több helyen is megálltak. Legelőször a kovácsnál, ahol új, díszesebb kardot, pár tőrt és egy nehéz, igencsak dagadozó nyeregtáskát kapott, tele egyéb, a későbbiekben szükséges felszereléssel.
- Amit tudtam beszereztem. Az ékszerészt és az íjászt, meg az istállómestert viszont nektek kell felkeresnetek, mert nem találtam őket otthon. - szólt a kovács érces, mély hangján. Plusz egy teli bőrerszénnyel övén boldogan integetett a távozók után, majd visszatért korábbi munkájához. Régóta dolgozott már a famíliának, és Revisszel különösen jóban volt.
Apa és fia hamar megjárta a maradék pár helyet. Az ékszerésztől is felvettek két kisebb szütyőt, melyekből az egyiket a nyeregtáskára kötötték, a másikat pedig az ifjú apja tette el. Az íjásztól egy tegezt, tele fekete, zöld tollas nyílvesszőkkel, és egy mesterien megmunkált fekete íjat hoztak el. A királyi istállómestert megtalálni nehezebb dolog volt, mivel egyfolytában sürgött-forgott, és nem csak saját birtokán járt-kelt. Szerencséjükre azonban alig pár percet kellett rá várniuk.
Mikor megérkezett, sokatmondóan nézett Dakotára, majd beintette vendégeit az istállóba. Nem cicózott, mikor leszálltak és bevezették a lovakat azonnal lecserélte a fiatal csődör teljes szerszámarzenálját. Pár tartalék dolgot elcsomagolt egy hátizsákba, és Revis kezébe nyomta, majd rohant is tovább végezni a dolgát, a fizetséget meg se várta.
Mikor végre kiértek a városból, lassú vágtába ugratták lovaikat. Az út hosszú volt, de jó tempóban haladtak és csak párszor kellett megállniuk. Egyszer itatni, egyszer pedig ebédelni és pihentetni a lovakat...
Folyt köv... :) Még nincs vége az első fejezetnek ^^
Az ablakkeretnek támaszkodó alak fáradtan sóhajtott és kihajolt az utca fölé. Nem ez volt az első alkalom, hogy figyelmen kívül hagyta anyja szavait. Bágyadtan szemlélte az aprócska, alig fél tenyérnyi tócsát a macskaköveken. Nem az eső hagyta maga után, hanem a néma sírás, a tehetetlenségtől kicsorduló könnyek alkották.
- Lehet. De a levegő legalább nem dönt helyettem. - válaszolt ridegen, miután kihúzta magát.
Anyja sóhajtott, majd ugyan olyan csendesen, ahogy jött, elment. Revis is kiengedte a levegőt tüdejéből, majd ismét a víztükörben remegő Holdra pillantott. Mért? Mért pont hozzájuk? Mért pont most? Több kérdés is felmerült benne, de már belenyugodott, hogy nem kap rá választ. Legalábbis nem ma. Felnézett az égre, és keserédesen elmosolyodott. Hát nem jössz? Nem segítesz? Talán tényleg csak legenda lennél? Az égieket faggatta, holott tisztában volt vele, hogy nem kap választ. Órák óta nem kapott...
- Fiam. - ezúttal apja jött fel, szinte észrevétlenül. Csak az ajtófélfa nyikordulása árulta el, mikor karba tett kézzel nekitámaszkodott. - Nem érdekel, mivel töltöd az éjszakát. Azt viszont elvárom, hogy holnap a legjobb formádban legyél.
Fia megfordult és felült a párkányra. Nyúzottan könyökölt térdére, fejét előredöntötte kicsit, hogy haja eltakarja szemét, és arca egy részét. Így pásztázta végig apját, akire annyira hasonlított... külsőre... csak még kell pár év...
- Persze.
Az éjszaka csendes volt és eseménytelen, minden drámától mentes. A ház és lakói is aludtak, ki nyugodtabban, ki pedig folyamatosan forgolódva. Reggel valahogy mindenki energikusan ébredt, még Revis is izgatottan pakolta össze azokat a cuccait, amit mindenképpen magával akart vinni. Még azt is mosolyogva tűrte, hogy anyja még utoljára gondoskodón kisimítsa ruhája ráncait, összekócolja, majd ujjaival kifésülje tincseit.
- Végeztél? - kérdezte kedvesen, és egy lépést hátrált, hogy szülője megtekinthesse.
- Nem. Soha, de egyszer el kell engedjelek.
A fiú csak szemeit forgatta, és féloldalas mosollyal átkarolta anyját, hogy együtt lépjenek ki az ajtón, feltehetőleg utoljára. Apja két felszerelt ló körül sürgött-forgott, ellenőrizte az állapotukat, a felszerelést, holott valószínűleg már többször átnézett mindent.
Revis egy apró biccentésből megértette, mit akar apja. Szegényes csomagját egy szolgáló kezébe nyomta, aki szinte azonnal el is vágtatott szürke kancáján. Ő maga felpattant családja legfiatalabb lovára, Dakotára. Még sose ült rajta, apja nem hagyta, így első nekifutásra furcsa volt a hatalmas fríz széles háta.
Búcsúzkodás nélkül indultak el. Apja azonban nem a városból kivezető út felé indult, hanem a piac felé tolongó színes tömegben tört utat előre. Több helyen is megálltak. Legelőször a kovácsnál, ahol új, díszesebb kardot, pár tőrt és egy nehéz, igencsak dagadozó nyeregtáskát kapott, tele egyéb, a későbbiekben szükséges felszereléssel.
- Amit tudtam beszereztem. Az ékszerészt és az íjászt, meg az istállómestert viszont nektek kell felkeresnetek, mert nem találtam őket otthon. - szólt a kovács érces, mély hangján. Plusz egy teli bőrerszénnyel övén boldogan integetett a távozók után, majd visszatért korábbi munkájához. Régóta dolgozott már a famíliának, és Revisszel különösen jóban volt.
Apa és fia hamar megjárta a maradék pár helyet. Az ékszerésztől is felvettek két kisebb szütyőt, melyekből az egyiket a nyeregtáskára kötötték, a másikat pedig az ifjú apja tette el. Az íjásztól egy tegezt, tele fekete, zöld tollas nyílvesszőkkel, és egy mesterien megmunkált fekete íjat hoztak el. A királyi istállómestert megtalálni nehezebb dolog volt, mivel egyfolytában sürgött-forgott, és nem csak saját birtokán járt-kelt. Szerencséjükre azonban alig pár percet kellett rá várniuk.
Mikor megérkezett, sokatmondóan nézett Dakotára, majd beintette vendégeit az istállóba. Nem cicózott, mikor leszálltak és bevezették a lovakat azonnal lecserélte a fiatal csődör teljes szerszámarzenálját. Pár tartalék dolgot elcsomagolt egy hátizsákba, és Revis kezébe nyomta, majd rohant is tovább végezni a dolgát, a fizetséget meg se várta.
Mikor végre kiértek a városból, lassú vágtába ugratták lovaikat. Az út hosszú volt, de jó tempóban haladtak és csak párszor kellett megállniuk. Egyszer itatni, egyszer pedig ebédelni és pihentetni a lovakat...
Folyt köv... :) Még nincs vége az első fejezetnek ^^
Prológus
Manion könnyedén ugrott át egy magas kőkerítésen. Kecses teste nyílvesszőként szelte a levegőt, majd hangtalanul érkezett meg a jeges macskakövekre. Csodás bundája fekete, holdfényben tündöklő. Szemei a kék ezerféle árnyalatában szikráztak. Mellette még az árnyékok is törékenynek tűntek.
Őt tartották az emberek a tökéletes lénynek, holott testét számtalan sebhely tarkította. Kicsivel bal szeme fölött mély karmolás nyom. Egy másik kandúrtól szerezte be, mikor egy területért küzdöttek. Nyakán egy erős állkapocs durva tépésének emléke. Na nem mintha olcsón adta volna az irháját. Az agresszív farkaskutya, ami rá támadt, nem élte meg a hajnalt…
Számtalan természetes, állati sebe mellett azonban ott voltak az emberek nyomai is, ugyan olyan kivehetően, mint amit a többi istentől kapott az ezeréves háború alatt. Kardok pengéi, istenek átkai, hurkok és tőrök… De Manion nem véletlen viselte az ősapa címet, nem véletlen ő volt az istenek királya.
Testileg és lelkileg is erős volt. Fiatalos lendületéhez pedig ravaszság és merészség is társult, minden szempontból veszélyessé téve őt. Földi alakjában, egyszerű macskaként is látszott rajta, hogy még a nagyobb termet se menthet meg senkit haragjától. Csak az ostobák és a fiatalok, vagy az életunt öregek húztak vele ujjat. Az állatok már rég megtanulták a leckét… De az emberek… ők mások.
Az utca kihalt volt, csak néhány lámpás világította meg az utat. Az időjárás, bár tél kellős közepe volt, enyhe szellővel kedveskedett neki. Manion megállt. Még mindig nem hitte el, hogy egy ilyen csekély hívásra képes volt hallgatni. Felnézett az égre, és miközben a sötétkék bársony csillagjait szemlélte elgondolkozott rajta, vajon érdemes-e ezt a kisfiút már az első elsóhajtott imánál segítenie.
Egy követhetetlenül gyorsan mozgó árny, amint kicsapódik egy sikátorból. Egy bojtos farok, ahogy kiegyensúlyozza az éles kanyarban a hatalmas, elmosódott testet. Egy összetéveszthetetlen reccsenés, a törő csontok sikolya, majd legvégül az utolsó szívdobbanás hangja…
Következő ->>
Őt tartották az emberek a tökéletes lénynek, holott testét számtalan sebhely tarkította. Kicsivel bal szeme fölött mély karmolás nyom. Egy másik kandúrtól szerezte be, mikor egy területért küzdöttek. Nyakán egy erős állkapocs durva tépésének emléke. Na nem mintha olcsón adta volna az irháját. Az agresszív farkaskutya, ami rá támadt, nem élte meg a hajnalt…
Számtalan természetes, állati sebe mellett azonban ott voltak az emberek nyomai is, ugyan olyan kivehetően, mint amit a többi istentől kapott az ezeréves háború alatt. Kardok pengéi, istenek átkai, hurkok és tőrök… De Manion nem véletlen viselte az ősapa címet, nem véletlen ő volt az istenek királya.
Testileg és lelkileg is erős volt. Fiatalos lendületéhez pedig ravaszság és merészség is társult, minden szempontból veszélyessé téve őt. Földi alakjában, egyszerű macskaként is látszott rajta, hogy még a nagyobb termet se menthet meg senkit haragjától. Csak az ostobák és a fiatalok, vagy az életunt öregek húztak vele ujjat. Az állatok már rég megtanulták a leckét… De az emberek… ők mások.
Az utca kihalt volt, csak néhány lámpás világította meg az utat. Az időjárás, bár tél kellős közepe volt, enyhe szellővel kedveskedett neki. Manion megállt. Még mindig nem hitte el, hogy egy ilyen csekély hívásra képes volt hallgatni. Felnézett az égre, és miközben a sötétkék bársony csillagjait szemlélte elgondolkozott rajta, vajon érdemes-e ezt a kisfiút már az első elsóhajtott imánál segítenie.
Egy követhetetlenül gyorsan mozgó árny, amint kicsapódik egy sikátorból. Egy bojtos farok, ahogy kiegyensúlyozza az éles kanyarban a hatalmas, elmosódott testet. Egy összetéveszthetetlen reccsenés, a törő csontok sikolya, majd legvégül az utolsó szívdobbanás hangja…
Következő ->>
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)