Revis (folyt.)

Miután elhagyták a fogadót, ahol ebédeltek, a tájon egyre inkább meglátszott, hogy az ember nem nagyon jár erre, és még inkább nem törődik a gondozásával. Talán jobb is így... Bő egy óra után egy kisebb város tűnt fel a láthatáron, de a fából készült falat, ami körülvette, kikerülték. Innen már nem volt messze a lovagrend épületegyüttese. Lépésre lassítottak.
- Hatalmas és csodaszép, nem? A Bachettáknak mindig is volt szépérzékük.
Revis azonban nem válaszolt. Egy kisebb falu méretével vetekedett a rend által építtetett miniváros. Kék és szürke csodálatos harmóniája, égbetörő tornyok és földhöz ragaszkodó alacsony építésű házak. Bár utcák futottak közöttük, valójában mindegyik össze volt kötve mindegyikkel. Némelyik földalatti folyosókkal kapcsolódott, míg mások kecses hidakkal az érkezők feje fölött. Megint mások mágikus portálokkal, bár ezt kívülről nem lehetett látni.
Az egész egyszerre volt lenyűgöző és veszélyes. Az építmények bármennyire is különbözőnek tűntek, jól láthatóan mindegyiknek megvolt a maga funkciója. Semmi se épült véletlenül olyanra, amilyenre.
- Kellemest a hasznossal... - suttogta maga elé az ifjú, ahogy éppen egy alig észrevehető bástya mellett léptettek el.
- Pontosan. Nincs felesleges pompa... kívülről legalábbis. - apja rejtélyesen elmosolyodott, de makacsul előre szegezte tekintetét.
Egy kereszteződésben elengedtek egy kisebb csapat harcost. Vezetőjük kivált a sorból, és miközben intett a többieknek, széles mozdulatokkal üdvözölte a jövevényeket.
- Vuton! Hát mégis visszajöttél! Tudtam én, hogy nem bírod sokáig! - jóízűen nevetett, és megfogta a kantárt amíg barátja lepattant hátasáról. Bajtársiasan kezet fogtak és céltudatosan, lendületes léptekkel mentek előre. Revis csak nézett, és mivel kényelmetlenül érezte magát egyedül lóháton, így ő is leszállt, bár hamar rájött, hogy nem is olyan könnyű lépést tartani az idősebb generációval...
Apja és barátja kellemesen beszélgettek, de csak szófoszlányokat lehetett hallani. Az istállónál apja éles füttyszavára rögtön ugrott két inas és már el is vezették a lovakat. Pár szót még váltottak a csapatvezetővel, aztán mindenki a dolgára ment.
- Noss szóval... Szervusz öcskös... Szólíts Keralnak. Az első héten valószínűleg az én nyomomban fogsz mászkálni, utána meg... utána meg majd meglátjuk. Minek is szánod a fiút, Vuton?
- Természetesen ugyan annak, aminek engem neveltek. - nézett vissza cimborájára a kérdezett. - Ha már az én vérem, annyit nyilván elvárhatok tőle, amennyit tőlem követeltek.
Harsány nevetés felelt a kijelentésre, de gazdája hamar úrrá lett magán.
- Nem vársz te egy kicsit sokat tőle? Csak az anya a biztos, tudod... - jókedvűen kacsintott Revisre, majd hátba veregette. - Mennyi is vagy? Tizenhét talán? Nah gyere, megnézzük mit szól hozzád a rend feje.
A falucska legnagyobb épülete felé vették az irányt, immár kettesben. Mikor beléptek, rögtön egy hatalmas aula kongó üressége fogadta őket. Nem volt idő nézelődni, az első széles folyosóra, ami jobbról nyílt, már be is léptek. Ez egy kisebb, de ugyan olyan díszes terembe vezette őket, egyik sarkában felfelé tartó lépcsővel. Fölmentek, és egy újabb inas nyitott ajtót, majd csukta be mögöttük. Még hogy semmi pompa?
- Vedd le az inged, kölyök. És készülj fel lelkiekben, hogy kicsit elkalapálnak odabenn. - Keral egy egyszerű, sötét faajtó felé biccentett a szoba átellenes pontján.
- Mért? Mi lesz odabent? - kérdezett vissza, de engedelmesen egy szék támlájára tette levetett ingét.
Csak egy szomorkás pillantás és egy hamis, de bátorító mosoly villant felé. Kínos csend szállta meg a szobát, és Revis már előre érezte, hogy a nap hátralévő részében lesz még hasonlóhoz szerencséje.
Az ajtó elé lépett és megpróbálta rendbe szedni kapkodó légzését. Behunyta a szemét és mély levegőt vett. Mikor kifújta lenyomta a nehéz rézkilincset és belépett a terembe.

Egy még kisebb, ablaktalan, sötét szobára számított.Valójában azonban egy tágas helyiségbe érkezett, aminek az egész északi fala üvegből volt. Kétoldalt öt-öt királykékbe öltözött fiatal állt, pont olyan idősek lehettek mint Revis. Egyikük sajnálkozva, szinte bocsánatkérően nézett a belépőre.
Keral behúzta maguk után az ajtót... a zár kattanása mintha megpecsételt volna valamit. Nem volt visszaút... Revis feszülten sétált végig az őrök között, egyszer pedig bizonytalanul nézett vissza a csapatkapitányra, aki vállával az ajtónak támaszkodva, egyik lábát a másik előtt keresztbe téve ácsorgott. Biccentésére még kicsivel közelebb araszolt az ablak előtt álló sötét sziluetthez, de tőle tisztes távolságban megállt. A széles háthoz beszélt, mivel nem tudta, most minek kéne jönnie.
- Uram, itt vagyok, ahogy apám küldött.
Nem tudta folytatni, egyszerűen nem tudott mit mondani. Percekig csend volt, senki se mozdult. A levegő fojtogató volt, ahogy szinte a lélegzés apró neszeit is hallani lehetett. A beszívott levegő, a szövet szövethez súrlódása, a padló reccsenése, ahogy az egyik őrsuhanc megpróbált lazítani.
Végül a sziluett csettintett, mire hideg huzat kelt a szobában, elfújva a kényelmetlenség nagy részét.
- Nagyszerű. Coral!
Szavára egy könnyed mozgású, bőr vértbe öltözött lány lépett ki a fal mellett feszítő sorból. Táncos léptekkel közelebb osont a félmeztelen fiúhoz és erősen meglökte hátulról. Revis megtántorodott, de nem esett el, csak tett egy lépést előre és értetlenül fordult meg. Épp időben ahhoz, hogy kivédjen egy jól célzott egyenest. A következő ütést elvezette, és kihasználva a másik lendületét könnyedén a földre terítette.
A lány lerázta magáról, felállt, és visszasétált a helyére. Csalódottan állt, de elismerően szemlélte végig ellenfelét.
- Eredmény?
- A fiú nyert, uram. - Hangzott Keral válasza, mire a sziluett csodálkozó mozdulattal fordult hátra válla fölött. Egy lépést se tett, ezúttal alakját oldalról lehetett látni. Csak a falak mellett állókat pásztázta végig, a nyertesre egy pillantást se vetett.
- Simus!
Egy újabb őr lépett el a faltól. Öles lépteivel gyorsan elérte Revist. Felé csapott, a fiú pedig megpróbálta megállítani, de a hatalmas ütésben lendület és erő is volt, nem csak fenyegetés. Felborult, de mihelyst talpra állt már vissza is rúgott, egyenesen térdére. Simus fájdalmas jajjdulás kíséretében összecsuklott, de még pont volt ideje megkarcolni ellenfele oldalát előkapott tőrével.
Két társa fölsegítette a padlóról, és eltűntek a sötét színű ajtó mögött.
- Ismét nyert.
- Hogy néz ki? - tett fel ezúttal egy igencsak furcsának tűnő kérdést az árnyék.
Hirtelen azok is elkezdték felmérni maguknak Revist, akik mindeddig nem törődtek vele. Voltak, akik összesúgtak, mások mélyen magukban emésztgették amit láttak. A vizsgálati alany oldalához szorította a kezét, igyekezett a vérzést csillapítani. Igaz, nem volt mély vágás, csak a bőrt sértette fel a fegyver, de még ez is elég kellemetlen volt.
- Mint az apja. - szólt Keral hosszú mérlegelgetés után. - Amikor ennyi idős volt. Velem nagyjából egy magas, izmos. Valószínűleg Vuton nem hagyta unatkozni. Vállas, de nem az a birkózó alkat, egyszerűen... atletikus. Barna haj, jég kék szem... Nadrág.
A sziluett alig hallhatón hümmentett egyet. A leírás nem volt teljes, de Keral tudta, hogy vezére nagyon is jól ismerte Vutont. Nem kellett több szót vesztegetnie a fiú leírására.
- A mozgása is?
- Természetesen... és a hozzáállása is...
Erre már megfordult és alaposan megnézte magának Revist. Sajnos mivel háttal a fénynek állt, továbbra se sok látszott belőle. Arcába húzta eddig hátradobott csuklyáját és maga mellé intett négy suhancot, majd elindult kifelé. Az ajtóban még Keralra nézett, és utasításokat suttogott neki. Mielőtt kilépett volna még visszaszólt a teremben maradottaknak.
- Ewy'ddo!
Hangjára és a parancsra mindenki elsápadt, de nem mertek ellenkezni. Miután kiment az ajtón kíséretével együtt, a maradék három őr egymásra nézett, és remegve elindultak Revis felé. Keral elfordult...

 Ugrás a történet elejére

<<- Előző || Következő ->>