Prológus

Manion könnyedén ugrott át egy magas kőkerítésen. Kecses teste nyílvesszőként szelte a levegőt, majd hangtalanul érkezett meg a jeges macskakövekre. Csodás bundája fekete, holdfényben tündöklő. Szemei a kék ezerféle árnyalatában szikráztak. Mellette még az árnyékok is törékenynek tűntek.
Őt tartották az emberek a tökéletes lénynek, holott testét számtalan sebhely tarkította. Kicsivel bal szeme fölött mély karmolás nyom. Egy másik kandúrtól szerezte be, mikor egy területért küzdöttek. Nyakán egy erős állkapocs durva tépésének emléke. Na nem mintha olcsón adta volna az irháját. Az agresszív farkaskutya, ami rá támadt, nem élte meg a hajnalt…
Számtalan természetes, állati sebe mellett azonban ott voltak az emberek nyomai is, ugyan olyan kivehetően, mint amit a többi istentől kapott az ezeréves háború alatt. Kardok pengéi, istenek átkai, hurkok és tőrök… De Manion nem véletlen viselte az ősapa címet, nem véletlen ő volt az istenek királya.
Testileg és lelkileg is erős volt. Fiatalos lendületéhez pedig ravaszság és merészség is társult, minden szempontból veszélyessé téve őt. Földi alakjában, egyszerű macskaként is látszott rajta, hogy még a nagyobb termet se menthet meg senkit haragjától. Csak az ostobák és a fiatalok, vagy az életunt öregek húztak vele ujjat. Az állatok már rég megtanulták a leckét… De az emberek… ők mások.
Az utca kihalt volt, csak néhány lámpás világította meg az utat. Az időjárás, bár tél kellős közepe volt, enyhe szellővel kedveskedett neki. Manion megállt. Még mindig nem hitte el, hogy egy ilyen csekély hívásra képes volt hallgatni. Felnézett az égre, és miközben a sötétkék bársony csillagjait szemlélte elgondolkozott rajta, vajon érdemes-e ezt a kisfiút már az első elsóhajtott imánál segítenie.
Egy követhetetlenül gyorsan mozgó árny, amint kicsapódik egy sikátorból. Egy bojtos farok, ahogy kiegyensúlyozza az éles kanyarban a hatalmas, elmosódott testet. Egy összetéveszthetetlen reccsenés, a törő csontok sikolya, majd legvégül az utolsó szívdobbanás hangja…


Következő ->>